2023. szept. 28. – 23. Budapest, Mária Magdolna torony Megnyitotta: Gurubi Ágnes, író
Zene: Ujj Zsuzsi és Darvas Kristóf
A megnyitóról:
“Kocsis Zitával nagyjából 20 évvel ezelőtt találkoztam Pécsett. Én újdonsült anya voltam, ő már akkor festőművész volt. Nem gondoltam volna, hogy egy nap én nyitom meg a kiállítását, azt meg pláne nem, hogy a meghívón a nevem mellett az író szó fog szerepelni. Emlékszem a húsz évvel ezelőtti Kocsis Zita képeire, belémivódtak a szótlan, komor, magányos vonások. Akkoriban festette a kishitlereket. A kishitler azóta is itt velünk van, sőt terebélyesedik. Ez a rossz hír. A jó hír viszont, hogy Kocsis Zita is itt van, és fest. Én is itt vagyok, írok. Női alkotók vagyunk, női sorsokról, terhekről, fájdalmakról számolunk be, magunkból adunk, magunkat tesszük a boncasztalra, hogy aztán számtalan nő, férfi tudjon kapcsolódni hozzánk.
Már nem emlékszem, hol olvastam ezt a feliratot, de nagyon megragadt bennem, és ahogy Zita képeit nézegettem, újra eszembe jutott: I met God, she’s black, lehetne ez is a kiállítás címe – magyar, cigány, örmény, zsidó, nő. Számít a hovatartozás, a származás? Meghatározhatja-e valakinek a művészetét a múltja? Lehet-e a múltunk a jelenünk?
Nem igazán értek a festészethez, a képzőművészethez sem különösebben, a kézügyességem pocsék, de azt gondolom, hogy a festészetet nem érteni kell, hanem érezni. Utóbbiban pedig elég jó vagyok. Mi nők jók vagyunk az érzelmekben. Amikor Zita képeit nézem, hagyom, hogy átfolyjanak rajtam az érzések. Szorongató érzések. Kellemetlenek. Mégis van bennük valami, ami hasonló a reményhez. (Ahogyan például Krisztust ábrázolja, nőként, mindannyiunk fájdalmát megmutatva – és Megváltva, Nagyszombat című képei). Kocsis Zita képei történeteket mesélnek el. És én egy ideje már csak a történetekben hiszek.
A héten egy közönségtalálkozón vettem részt, kortárs drámát mutattak be, Alföldi Róbert rendezte, a beszélgetésen jelen volt a darab írója, Varsányi Anna, akitől elhangzott az, hogy ezen a pályán, ebben a szakmában, mennyire nehéz női alkotóként létezni, és most nem szeretnék parázs gender vitát generálni, nem ez a célom. Viszont fontosnak tartom hangsúlyozni, mert nem egy elhanyagolható, mellékes tényező: nőként alkotni, önmagunkból létrehozni valamit, megmutatni magunkat a világnak. Zita képein a nőké a főszerep, az önkifejezés legmélyebb rétegeibe hatol. Állok a festményei előtt és mintha egy szakadék szélére sodródtam volna, vagy egy feneketlen kútba zuhannék. És ez jó. Miért? Nem azért jó, mert szeretünk szenvedni, ez nem az önsajnálatról szól vagy az áldozatszerepről. Ez arról szól, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül. Zita festményei megerősítenek minket abban az érzésben, hogy vannak körülöttünk, hogy kapcsolódni tudunk, mert ugyanazt érezzük: űrt, magányt, hiányt. És ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy nők vagyunk vagy férfiak, mindegy, hogy festőművész vagy író, óvónő vagy művészettörténész, zenész vagy mérnök, felszolgáló vagy pszichológus, diák vagy nyugdíjas – nem számít, hisz mindannyian voltunk már a semmi ágán.” / Gurubi Ágnes /
Kocsis Zita 